Már régóta a terveim között szerepelt – divatosabban a bakancslistámon volt – hogy egy hosszabb elhagyatott bányajáratba eljussak. Mert voltam már olyan elzárt, aztán valaki/k által kibontott járatban, amelyikben pár tíz métert lehetett haladni aztán a trutymós víz fogadott. Voltam  olyanban, amely nagyon régi volt, de sajnos nem is túl hosszú. Korából adódóan még csak nem is csillét használtak. Ugyanakkor kellően izgalmas és érdekes volt, de nem erre vártam. Aztán egy alkalommal egy igazán klassz bányajáratra bukkantam, de sajnos pár tíz méter után az onnan folydogáló patak teljes szélességben és jó hosszan elárasztotta a járatot. Gumicsizma nem volt az urbex csomagomban, a víz viszont piszok hideg volt, így esélytelen lett volna mezítláb túljutni azon a szakaszon. Sajnos fel kellet adnom. Voltam néhány olyan helyen, ahol pár méter után eltömedékelték a járatot (és nem bontotta még ki senki). Ezeken kívül voltam azért még bányajáratban amely kellően izgalmas volt, de az sem a klasszikus csillés kiépített bányajárat volt. Fura, ahogy ezeket írom, folyamatosan idéződik fel bennem hogy hol jártam… :D eszembe jutott az az eset is, amikor a Bakonyban egy próbafúrásos járatban is megfordultam. Ahol végül nem találtak semmit, így aztán nem is folytattak ott bányászati tevékenységet.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az első találkozásom kezdő urbexesként egy bányajárattal viszonylag hamar megtörtént. Azonban akkor még nem kapott el úgy a kalandvágy és felfedező kedv és csak félve világítottam be a kibontott hasadékon a teljes sötétségbe. Éreztem, ahogy kúszik bennem egyre feljebb a torkomig egy fojtogató, nyomasztó érzés attól a gondolattól, hogy bemegyek a nagy feketeségbe. Csábított már akkor is, de nagyobb volt a félelmem az ismeretlentől… Örömmel jelentem, hogy ez az érzés a múlté! (tudom, sok a duma... mindjárt jönnek a képek is, az is sok lesz...)

Elmúlt bizony, és telt múlt az idő is, lehetőség sehol. Arra nem volt alkalmam, hogy gumicsizmával felszerelve visszamenjek a fentebb említett bányába, a legelsőbe bejutni már lehetetlenség, így aztán csak kerestem-kerestem az alkalmat és a járatot. (Mert akik ismernek ilyen helyeket, erősen magukban tartják a feltalálási helyeket, érthető a hozzáállásuk persze.) Ami egyszer csak váratlanul az ölembe pottyant!

Azt azért fontos tudni, hogy az elhagyatott bányajáratok látogatása mindenféle háttértudás és felszerelés nélkül kimondottan veszélyes még urbex dolgokon belül is. Aki járt iskolába és néha még figyelt is az órákon, ezt könnyedén megértheti.

Szóval ott volt előttem egy elzárt táró, amit szorgos kezek egy nem túl nagy részen átjárhatóvá tettek.

Első kör a felfedezésé, hogy egyáltalán érdemes-e rászánni az időt. Hason kúszva a szűk résen a bogarak tömkelegével és fajtájával nem törődve (értsd: nem nézek körül, csak mereven előre, mert a lámpafényre kiemelt figyelmet fordítanak és kíváncsiak…)

jutok át a résen, majd hangosan tetszést nyilvánítok a látványnak, ami a falon túl vár. 

Mondjuk a hőmérséklet nem éppen igazodik az öltözékemhez, vagy inkább fordítva, :D a járaton kívül tombol a nyár… Ráadásul alapvetően nem bányába készültem, csak úgy alakult…  Pár fénykép a látottakról ízelítőnek és már kúszok is kifelé. A társam a képeket látva már rohan is a lámpáiért és 2 percen belül már mindketten bent vagyunk. :D Izgatottan elindulunk a sínek mentén az ismeretlenbe.

Oldalt egy külön csatornában futnak a vezetékek, illetve a falon.

Kivéve, ha éppen belóg….

Mivel nem értek a bányászathoz(sem), csodálkozva bámulom az extra látnivalókat, amik megtörik a járat monotonitását.

Egykoron neonfénybe lépkedhetett aki erre járt. Nekünk viszont a velünk hozott lámpákkal kell beérnünk. A fejlámpát gyorsan le is veszem, mert a szálldosó rovarok előszeretettel játszanak vadászgép köteléket az arcom előtt. Később, mikor már elmaradnak, annyira belefeledkezem a látványba, hogy el is feledkezem róla hogy visszategyem.

Aztán elérünk az első ajtóhoz! Borzongató látvány! Főleg ha lejjebb vesszük a fényerőt a lámpáinkon. De mint azt a feliratokból megtudhatjuk, egykor távműködéssel nyitották-csukták. Most viszont nyitott ajtókkal várja, hogy menjünk tovább! Jó, azért még előtte csinálok egy rakat képet itt! :D

Hamarosan újabb ajtóhoz érünk. Társamtól kissé lemaradva boldogan fényképezem agyon ezt is. Nem kevésbé horrorisztikus. Na jó. Talán egy kicsit kevésbé. A másik ütősebb. Visszafelé képeken láthatjátok. :D

A kanyargó folyosó monotonitását nem csupán az ajtók szakítják, meg, hanem itt-ott egy beugró. Ahol nincs semmi tárgy, abban az esetben nem tudom kitalálni, hogy mi lehetett a valódi funkciója.. Egy pad? Na ne már! Tényleg?!

Aztán hopp! Némi sínhiány fedezhető fel. Mondjuk ezt nem az indiánok szedték fel, mint egyes vadnyugati történetekben, vagy banditák. Illetve lehet, hogy banditák voltak. Vagy inkább hívjuk őket tolvajoknak? Vagy az is előfordulhat, hogy az utolsó bányamunkások végkielégítés kiegészítése okán szedték fel? Nem tudhatjuk..

Újabb ajtók távműködtetéssel és anélkül..

Majd pedig… Ajjaj!!! Itt valami történt! Szerencsére nem amikor ott voltam... Mert bizony itt mozgásban volt a föld, láthatjátok:

Kissé megilletődve, de töretlen lelkesedéssel folytatjuk utunkat. Aztán egyszer csak ott lesznek a tejes zacskók. Ott a földön. Nem egy, nem kettő. A bányászok hagyták el? Vagy akik kibontották a járatot azok szemeteltek, vagy olyan kíváncsiskodók voltak azok, mint mi? Nem tudom, mi nem hoztunk magunkkal semmi ilyesmit. Fura.

És ott a vége! Eddig jutottunk. Azaz falba ütköztünk. Persze nem szó szerint. Elfalazták a továbbjutást. Látszik, hogy valakik ezt is megpróbálták vagy inkább elkezdték bontani, de hamar feladták. Itt, ahogy megálltunk, feltűnt hogy mindketten kissé lihegünk. Hmmm… némi oxigénhiány? Na, akkor ne is időzzünk itt tovább, indulunk vissza!

Visszafelé már nem vagyok annyira izgatott, hiszen eljutottunk a „végéig” a járatnak, illetve ameddig el lehetett (és tanácsos volt). Ezért többször meg-megállok fotózni, próbálgatom a lámpámat ide-oda tenni hogy más megvilágításba helyezzem  a látnivalót, hátha sikerül egy jó képet készíteni.

Ez például nem sikerült! :D

Ezek talán kicsit jobban:

Kipróbáltam, milyen lehet pirosban a lenti világ…

Az öltözékre visszatérve. Rövidnadrágban, pólóban fáztunk? Fáztunk. A végén már nagyon. De nem érdekelt! Mert hihetetlenül jó érzés volt ezt a kalandot megélni, ráadásul igencsak kedves és klassz ember társaságában. Jövet olyannyira belefeledkeztem a beszélgetésbe (én vezettem), hogy visszafelé egy részen nem akartam elhinni, hogy ugyanarra megyünk vissza, mint amerre jöttünk, mert egyáltalán nem volt ismerős a környék. :D A képeket elnézegetve könnyen lehetséges, hogy visszatérek, hogy most már a képek elkészítésére is jobban koncentráljak, ne csupán a kalandot, a felfedezést éljem át maximálisan. Remélem a társam is erre jár velem ismét!

ui: Bizony jártam erre ismét, a bejegyzés worldbe pötyögése óta! :D Talán az új, és sokkal jobban sikerült képeket is megmutatom egyszer. Sőt, úgy alakult, hogy az eltelt időben egy másik bányajáratba is eljutottam valahol máshol. Hiába, ha egy "üzlet" beindul...:D