Ma már egy lakópark építkezése. Tehát nyomát sem találni. Ebből sejthető hogy azért nem csupán egy épületből állt az egész és nem volt akkora túlzás gyermekvárosnak hívni egykoron. Nem bizony. Viszont rettentően romos, lepusztult állapotokat dokumentálhattam. Több mint egy évtized óta állt ott a kiköltözés után az épület, amikor arra jártam. Az elhagyatottan eltelt idő nyomai jól láthatóak. De még így is sikerült néhány eredeti ottmaradt dolgot lefotózni.
Elvileg két és fél éves kortól kezdve tizennyolc éves korig neveltek fiatalokat az intézményben, így óvoda, iskola, gyermekotthon, műhelyek, irodák és pedagógusház is épült a területen.
A bejárat felett a „Nevelő” című szobor kapott helyet, amely vörösrézből készült, Kossuth díjas művész alkotása. Ha jól értelmezem, akkor a nőalak karját egy pólyába csavart gyermek felé tárja ki. Azt gondolom, hogy igazán illik egy ilyen intézményhez. Az más kérdés hogy nem biztos, hogy mindenkinek tetszik az alkotás. Illetve tetszett, amíg ott volt…
Egyszerre látni az idő, a tolvajok, a rongálók és néhol a firkálók nyomait az épületben. Brutálisan lehangoló látvány. Ahogy a természet itt-ott igyekezett visszahódítani a területet, kifejezetten posztapokaliptikus hangulat kerít hatalmába.
A színházterem, mint a legnagyobb területű hely a komplexumban egyértelműen vonzotta a különböző célból idelátogatókat. Mármint a bezárást követően. Lelkes egyének a színpadot próbálták berendezni valamiféle koncepció szerint, hogy aztán ott érje utol az enyészet a padokat. Na meg itt jártak a firkálók, rongálók, tolvajok...
Azt is megtudom útközben, hogy az elektromos szekrényt „Vízzel oltani tilos!”. Szerencsére figyeltem az iskolába néha órákon, így meg sem próbálnám. :D
A Leo jégkrém matrica az oroszlánnal azonnal nosztalgikus emlékeket ébreszt bennem és nagyon lelkes is leszek, hogy remélhetőleg találok még hasonló emlékeket.
A lakásoknál a szánkó kifejezetten kiabál azért, hogy lefotózzam! Bárki tette oda, nekem tetszik így, elképesztő hangulata van!
A Leo matrica után egy újabb eredi emlékre bukkantunk, amiből megtudhattam, hogy 1994. a Nemzetközi Családév volt. Dom Toretto, te tudtad ezt?! Bár nála minden év a családé. :D
Közben sikerül kijutni a tető(k)re is. Az egyik épület tetején vacak kis felirat hirdeti valakikről, hogy „Itt jártunk”. Hát jó… Én pedig erre jártam, de azt maximum ide a blogra írom ki! Na de vissza a tetőkre, ahol már nem csupán bokrok, hanem fa is nő!
Ezek után kifejezetten ironikus látni ezt az erdei nagy faliképet az egyik folyosón:
Az egyik (talán csoport)szobában szintén erdei kép volt egykor látható, amelynek csupán apró emlékét fotózhattam.
A falfestményekből könnyen kitalálható hogy melyik rész volt az óvoda, vagy egy zenei újság kitépett lapjából, hogy nagyobb gyerekek szobájában járunk. Illetve látható, hogy volt vendégszoba is az egyik épületben.
A páncélszekrényt nem bírták elcipelni, de biztosan próbálkoztak vele. Bár nyitva van, azért némi feszegetés nyomot fellelhetünk rajta. Tényleg nem értem, hogy mit gondolnak, akik nekiállnak egy ilyen elhagyatott helyen lévő zárt páncélszekrényt feszegetni (találkoztam már jópárral, a legextrémebb helyen egy földalatti exszovjet bunkerben). Mindegyik fel van feszítve, falból kiszedve, stb.. Túl sok ifjúsági filmet láttak és azt gondolják, hogy kincset, készpénzhalmokat hagytak benne miután kiköltöztek a tulajdonosok?!
Az elhagyatottságban eltöltött idejét tekintve nem sok eredeti emléket adhatott a hely. Egy gyermekotthonba járni számomra, még ha elhagyatott is, szívszorító élmény. Különleges urbex hely. Örülök, hogy erre jártam, még mielőtt lebontották volna. Az a helyzet hogy hiányzik, szívesen visszamentem volna még. Egyedi hangulata volt. Számotokra is?
Végül egy extra galéria és látnivaló azoknak akiknek ennyi kép nem volt elég:
