Kalandos kirándulás a volt Csarna-völgyi kisvasút útvonalán

A harminc éve nem használt Csarna-völgyi kisvasút pályája

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Már régen bakancslistás volt nálam a nagyjából az ezredforduló táján megsemmisült, a Börzsöny hegyei között kanyargó Csarna-völgyi kisvasút pályájának bejárása, de eddig mindig találtam magamnak közelebbi túracélokat, ezért ezt csak tologattam magam előtt, hogy majd valamikor… Erre a szombati napra azonban eléggé párás, ködös időt ígértek a meteorológiai előrejelzések, tehát nem volt érdemes kilátás-vadászatra indulnom, döntöttem hát: irány a Csarna-völgy! Ködben talán még sejtelmesebbek lesznek a Csarna-patak által részben elmosott egykori kisvasút még megmaradt részei.

Szokás szerint most is tömegközlekedéssel utaztam, öt előtt pár perccel a házunk kapuján kilépve láttam, hogy a talajmenti köd megüli Budapestet, de a város felett 60-70 méterrel, a Tétényi-fennsíkon már csak egészen vékony volt a ködréteg, nem csak a szinte telihold fénye sejlett át rajta, de mellett ott ragyogott a Jupiter fényszikrája is. Lehet, hogy nem is lesz majd köd a Börzsönyben? Aztán a 250-es busszal leereszkedve Kelenföldre már belesüllyedtem a levessűrűségű ködbe, nem volt más a helyzet a Nyugati pályaudvarnál sem, ahol a metróról leszállva feljöttem a körútra az aluljáróból.

A Nyugati pályaudvar egy ködös novemberi hajnalon

Lőttem pár képet a ködbe vesző pályaudvarról, aztán a vonatom keresésére indultam. Az emeletes Stadler Kiss pontosan indult, de alig pár perc múlva megállt még az Állatkert hátsó kerítése mellett, aztán csak tíz perces várakozás után vánszorgott be csigalassúsággal Rákosrendezőre, ahol amúgy meg sem kellett volna megállnia. Újabb tízperces dekkolás végén szólt csak a kalauz a hangosbeszélőn keresztül, hogy a biztosítóberendezés meghibásodása miatt kell várakoznunk. A vonat pedig mintha csak erre várt volna, meglódult és már tempósan csattogott tovább Szob felé.

Most már csak az volt a kérdés, hogy Szobon megvár-e bennünket a Bernecebaráti felé induló helyközi busz, de ezzel sem volt probléma. Amikor mi, páran leszállók kikocogtunk a vasútállomás mögötti buszperonhoz, még benn állt a mustársárga busz és bíztatóan világított a kijelzőjén a Letkés – Bernecebaráti felirat. Aztán amint felszálltunk, indultunk is. A tájat megülő vastag ködben araszoltunk végig az Ipoly völgyén, aztán a nagybörzsönyi letérésnél, ahol kicsit feljebb kellett kapaszkodnunk a folyó mellől, hirtelen bukkantunk ki a szürke talajmenti ködből a napkelte vakító fényébe!

Negyed kilenc felé Kemencén a Sport fogadónál leszállva a buszról már szinte zavartalanul sütött a kora reggeli nap, viszont éreztem, fagyos ez a reggel! Nem is sokat szüttyögtem, indítottam a turista GPS-em, aztán bele is vágtam azonnal a túrába, ugyanis a meleg buszról leszállva úgy fázni kezdtem, mint a kutya! Egy jó darabon a Börzsönyi Kéktúra kék sáv jelzéseit kellett most követnem, a katolikus templom mellett elsorjázva a Malom utcán ereszkedtem le a Kemence-patak völgyébe. Egy percre megálltam a hídján, megcsodálva a köves, sziklás medrében csobogó egészen komoly vízfolyást, aztán már gyorsan eltalpaltam a Kemencei Erdei Múzeumvasút végállomására.

Csendes volt még itt minden, a „pályaudvarra” bevezető gyalogút kapuja is zárva volt, előzetesen otthon megnézve a menetrendjét tudtam, hogy délelőtt tízkor indul majd az első vonat fel a hegyek közé. Most viszont még csak fél kilenc felé ballagott az idő, nem volt érdemes arra várakozni, hogy feltűnjön a fűtőház felől az első mozdony, indultam hát tovább.

A mai túrám első szakasza egy könnyű séta volt csupán a keskeny-nyomtávú kisvasút sínjeit követő kopott aszfaltúton, nézelődve baktattam, miközben élveztem a vékony ködön áttűző napsütés melegét. Megbámultam az egyik beton villanyoszlopra festett turistajelzéseket: itt egy rövid szakaszon együtt futott a négy főjelzés, vagyis a kék, piros, sárga és zöld sáv jelzés. Ritkaság ez, én eddig csupán két ilyen helyet ismertem: az egyik a sümegi vasútállomás, a másik pedig Budapest határában a Kevély-nyereg, ahol randevút ad egymásnak a négy főjelzés! Aztán a zöld sáv jelzés hamarosan búcsút is vett, letért jobbra egy mellékutcára, ugyanígy tett később a piros is, én azonban maradtam az aszfalton és egy kényelmes sétával érkeztem fel az erdei strandot elhagyva a Kemencei Ifjúsági Tábor bekerített telkéhez.

Jobbra tértem a kerítés túlsó sarkán és megbámultam az Erdészeti Emlékköveket. A bal oldalin egy Áprily Lajos idézet olvasható, a másikon pedig a „A Börzsöny erdeiért éltek és haltak” cím alatt nevek hosszú listája. Átballagtam a Kemence-patak hídján és megálltam egy percre a Börzsönyi geodéziai főalappont előtt is. A főalappontok tengerszint feletti magasságát hagyományos geodéziai módszerekkel milliméter pontossággal meghatározták, a GPS-ek kora előtt ezek voltak a bázisok az egyéb pontok, például hegycsúcsok magasságának meghatározásához.

Tulajdonképpen azzal, hogy jobbra fordultam az Erdészeti Emlékköveknél, a Kemence-völgyet is magam mögött hagytam és a keskenyebb Csarna-völgyben folytattam az utam. Itt is egy keskeny, kopottas aszfaltúton ballagtam, mellettem pedig ott vezettek a kisvasút sínjei is. Errefelé már csak a kék sáv jelzések voltak felfestve a fákra, a sárga sáv jelzés megmaradt ugyanis a Kemence-völgy aszfaltútján.

Folytatódott a kellemes séta, bár az út lassacskán azért emelkedett alattam – éppúgy mint korábban a Kemence-völgyben is – de egyáltalán nem meredeken, éppen csak érzeni lehetett azt. Ahogy egyre feljebb értem, a vékony köd is eltűnt, nem tudom, hogy a napsütés szívta-e fel, vagy ebbe a magasságba már nem ért fel, de a lényeg, hogy csodálatos túraidő kerekedett erre a napra! A napfény átragyogva az őszi erdő aranyszínű lombjain bevilágította az avar borította tájat.

Háromnegyed tízre értem fel a Feketevölgy panzióhoz, idáig vezetett a keskeny aszfaltút is, talán féltucatnyi autó várakozhatott az amúgy eléggé nagy parkolójában. Tulajdonképpen eddig a pontig fel lehet jönni autóval Kemencéről, de idáig jár a kisvasút is, a végállomás peronja a panzió kerítése mellett található. A kis esőbeálló faháza után vége is van a síneknek, ugyanis itt teljesen elbontották a Csarna-patakon átvezető hidacskát. Lépegetőköveken és a mederbe dobott vasúti betontalpakon (hétköznapi nyelven szólva betontalpfákon :-)) lehet átjutni a patakon és tovább követni a síneket. Itt kezdődik a „kalandtúra” is a már évtizedek óta nem használt kisvasúti pályatesten. Akkor most röviden szólnék ennek a vasútnak a múltjáról is.

A Börzsönyben több kisvasút is működik a mai napig, ezek egymástól függetlenül jöttek létre, a Csarna-völgyi pálya 1913-ban kezdett épülni, az I. Világháború után készült el teljesen, ekkor a hossza 21,5 km volt. Először gőzmozdonyokkal végezték a vontatást, de a II. Világháború után megjelentek a dízelmozdonyok is és a kivágott fákat szállították velük ki a hegyek közül. Az 1970-es években ezt a vasutat is utolérte a többi erdőgazdasági kisvasút végzete: gazdaságtalanságra hivatkozva az oldalvölgyekbe vezető szárnyvonalait fokozatosan felszámolták, a rendszerváltásra gyakorlatilag csak a völgy alján futó fővonal maradt meg. Sajnos, itt is megszűnt a pálya karbantartása, a Csarna-patak 1995-ös és 1999-es áradásai aztán elsodorták a hidak jó részét és nem építették újjá azokat többé.

A Kisvasutak Baráti Köre épp ebben az időben egyezett meg az Ipoly Erdő Zrt-vel az alsó végállomás telephelyének kibérléséről és a vasútvonal fokozatos újjáépítéséről. A felújítás több lépcsőben zajlott, 2009-re érték el Kemencéről indulva a mostani felső végállomást. Emellett a baráti kör igyekezett az egész ország egykori erdei vasútjainak minél több járművét is megmenteni és itt bemutatni, ezért lett múzeumvasút a neve. Ekkor már csak a Csarna-völgy felső szakaszának (régebben ezt Fekete-völgynek nevezték) a felújítása volt hátra, de ezt saját erőből már nem tudták megoldani.

Be is került a felújítandó szakasz az államilag támogatandó fejlesztések közé, azonban ekkor a WWF Magyarország közbelépett és megfúrta az elképzeléseket. A WWF, vagyis Word Wide Found for Nature (magyarul Természetvédelmi Világalap) érvelése azt volt, hogy itt hazánk egyik utolsó, szinte érintetlen erdőterületéről van szó, a vasút ezen szakaszának helyreállítása pedig veszélyezteti az itteni élővilágot.

Akkoriban a WWF Magyarország a közleményeiben a hiúzt jelenítette meg, mint kipusztulásra ítélt állatfajt, de kifejtették azt is, hogy a vasúti pályatest megerősített formában történő újjáépítése masszívabb hidakkal és töltéssel jelentős természetkárosítás lenne. Ráadásul már több mint 40 km kisvasút üzemel a Börzsönyben, ez a szakasz már felesleges is.

Így hát a vasút ezen szakaszának felújítása elmaradt, de most végigjárom, hogy megnézzem, milyen állapotban van most, hogy több mint negyed évszázad eltelt már a bezárása óta! Természetesen itt is jelzett turistaúton mehetek, hiszen a kék sáv jelzések követik ezen a szakaszon is az egykori vasút nyomvonalát.

Teljesen ép volt a pálya egészen a mintegy ötszáz lépésnyire lévő, mostanra már elapadt Fekete-kút forrásáig és a mellette lévő erdei pihenőig, ahol meg is ültem pár percre, hiszen megállás nélkül talpaltam fel idáig Kemence központjából. Megettem egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömről, aztán indultam is tovább. Egy-két perc alatt elértem az első helyet, ahol pár méter hosszan egyszerűen kimosódott a felépítmény, vagyis a töltés a sínek alól, azok a levegőben lógtak a megmaradt betontalpakkal vagy arasznyira az őszi avar felett. Lefényképeztem jobbról is meg balról is, ahogy dukál, aztán folytattam az utam. Pár perc múlva megérkeztem az első hiányzó hídhoz.

Itt a sínek keresztezték a most is vígan csobogó Csarna-patakot, még az egyik parti kőpillér is áll, de maga a híd sehol sincs! A sínek azonban még vígan feszülnek a két part között. Na, ilyet sem láttam még! Gyerünk tovább! Pár száz lépést a sínek között tettem meg – itt vezettek a turistajelzések is – aztán azt vettem észre, hogy olyan kacskaringósak lettek előttem a sínek, mint a közmondásos ökörhugyozás. Jé, itt is kimosódott a zúzottkő ágyazat, a sínek pedig a betontalpakkal együtt itt-ott megsüllyedtek és elgörbültek. Fotók elölről, hátulról, aztán indultam tovább.

Egyre vadregényesebb helyek tűntek fel előttem, szinte egymásba értek már itt a talajkimosódások, sokszor méter magasan vezettek a girbe-gurba sínek a terep felett. Kidőlt fák akadályozták a haladást, ahol az ösvényen keresztben feküdtek előttem, ott kénytelen voltam én is kitérőt tenni. Ilyenkor aztán alaposan kigyönyörködtem magam a völgy látványában is, ugyanis a Csarna-patak úgy gondolta, hogy övé a teljes völgy, ezt kihasználva faltól falig, vagyis domboldaltól domboldalig rótta a kanyarokat a völgytalpon.

Újabb sínszakadás: itt is hiányzott egy híd, de itt a már a parti pilléreknek nyoma sem maradt. Szépen, egyenesen elfűrészelték a levegőben lógó síneket, de vajon hol folytatódnak? Nem is láttam a bozótostól! Végigbaktattam a patak görgelékkövei között, itt vagy húszlépésnyi volt a folytonossági hiány! Pár perc múlva értem el a számomra legérdekesebb helyet. Úgy néz ki, a patak nem csak kanyarog a völgy alján, de ezek a kanyarok sem állandóak, egy-egy nagyobb esőzést követő áradás során megváltozik maga a meder is! Egy ilyen rész következett, itt a Csarna-patak egyszerűen befurakodott a vasúti vágány alá, kimosva alóla egy hosszabb szakaszon is a talajt.

Mérnökként csak csodálkoztam, hogyan képes az acélsín a saját súlya alatt így meghajlani! Sokáig kerestem magamban a hasonlatot, hogyan is írjam ezt le, de nem tudom máshoz hasonlítani, mint az egyenetlen talajra leterített szőnyeghez. Az is új hajlik, csavarodik, idomul a hepehupás talajhoz, mint itt a betontalpakkal összekötött sínek! Egyszerűen hihetetlen mire képes a természet! Persze itt is lecövekeltem pár percre, megnéztem a síneket minden irányból.

Innentől viszont már kicsit szelídebb volt a Csarna-patak, már nem szabdalta szét a pályatestet, csak éppen a hegyoldalakból lezúduló esővíz, hóolvadék tette tönkre a pályát, mosta ki sok helyen a kőzúzalékot a betontalpak alól. Ilyent már láttam korábban is, gyerünk hát tovább! Egy utolsó gázló után, ahol a patakba dobott vasúti betontalpakon lehetett átkelni, pillantottam meg magam előtt a Hamuház kis faépületét. Itt ér véget ez a tönkrement vonalszakasz, habár a sínek még továbbvezetnek a talán kilométernyire lévő Hajagosi kulcsosházhoz. Itt is megültem a kissé már korhadó, lassan kidőlő pihenőpadokon, és kicsit elgondolkodtam. Érdemes felújítani ezt a körülbelül három kilométeres vonalszakaszt?

Szólnak érvek az újjáépítés mellett és az ellen is. Egyrészt érdemes lenne elvégezni a munkát, ugyanis így a kirándulókat be lehetne hozni a Börzsöny szívébe, ugyanis a Hamuháztól, illetve a Hajagosi kulcsosháztól már könnyen elérhetőek a Börzsöny központi csúcsai, a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos is. A hardcore túrázókon kívül kevesen vannak olyanok, akik bevállalnak egyetlen túranapra egy Börzsönyt átszelő túrát. A vasút megépülésével az átlagos túrázók és kirándulók számára is elérhetővé válnának ebből az irányból is a hegyek, éppúgy ahogy a Királyréti kisvasút esetében is van. A kisgyerekes családok, vagy az egyszerűn nézelődők is örülnének a vasútnak.

Hátrány viszont a zaj, mivel a pályán hangos csattogással végigszaladó szerelvények, a fütyülő, fújtató gőzmozdonyok olyan messzire zavarnák az erdei állatokat, hogy a vonaton utazók a fákon kívül semmit sem látnának. A vasúti pálya újra felépítése is óriási beavatkozással járna, hiszen alaposan megerősített pályatestet kellene készíteni, alábetonozással meg kellene akadályozni, hogy a patak elmoshassa a töltést és a hidakat. Sőt, a hidak közelében a patakot is betonozott mederben kéne tartani, nehogy eszébe jusson megváltoztatni puszta szeszélyből a medrét! Ha ezt nem teszik meg, minden esősebb időszak után javítgathatnák a pályát.

Nem akarom megmondani a tutit, nem tudom, mi lenne a jobb megoldás. Ha van kedvetek, Ti olvasók írjátok meg, szerintetek mit kellene itt tenni? Ha több információra vágytok, találtam egy nagyon jó háttéranyagot, melyet érdemes elolvasni.

Megültem tehát pár percre az egyik padon és végiggondoltam a lehetőségeim. Egyrészt visszafordulhattam volna, hogy völgymenetben is bejárhassam a vasúti pályát, de gyerek volt még az idő, alig múlt csak fél tizenegy. Olyan korán volt, hogy még ebédelni sem volt érdemes! Jöjjön hát akkor a maxi verzió: visszatérek Kemencére, de a hegyeken keresztül! Így aztán összepakoltam és továbbra is a kék sáv jelzéseket követve egy dózerúton kikapaszkodtam a Csarna-völgyből. De mi is az a dózerút? Az erdőgazdasági nehézgépek által is használt földutak mély keréknyomait soha nem tömik be, hanem ha már eléggé kimélyültek, akkor végigküldenek rajta egy tolólapos traktort, ez aztán el is simítja nyomokat, meg viszonylag simává is teszi az út felületét.

Na, egy ilyen frissen dózerolt úton kaptattam fel a Csarna-völgyből egy végvágott erdőfoltra és ott kinyílt körülöttem a panoráma: ráláttam a Börzsöny központi csúcsaira, magasan felettem még a Csóványos kilátóját is megpillantottam. A kaptató persze folytatódott, kemény menet végén értem fel a gerincre, ekkor már jóval 500 méter felett jártam. Jelzést váltottam, útjára engedtem a kék sáv jelzéseket és ráfordultam a szemből érkező piros kereszt jelzések gyalogútjára. A kapaszkodó persze folytatódott az avar alatt megbújó, kanyargós gyalogúton, így értem fel a Bánya-tető nyergébe, ahol megérkezett balról a piros sáv jelzés.

Letelepdtem pár percre az útelágazásban egy farönkre és innen is körbepillantottam. Egy másik végvágott erdőfolt felső peremén üldögéltem most, innen is jól láttam a központi csúcsokat, most már talán nem is volt olyan magasan felettem a Csóványos kilátója. Ekkor már 650 méter magasan járhattam a GPS szerint, a Csóványos csúcsa már csak alig 300 méterrel lehetett magasabban. Hiába, a csúcsok között a magasság mindig relatív!

Továbbindulva persze még folytatódott a kapaszkodás, de már a gerincet követve. Egyszuszra felkutyagoltam a Salgóvárra (715 méter) a szerény romokhoz, aztán egy gatyafékes lejtőn leereszkedtem a Vár-nyeregbe. Itt aztán az eddig fonódó (együtt futó) piros sáv és piros kereszt jelzések közül a piros kereszt ösvénye balra kivált, hogy leereszkedjen Perőcsénybe, de én maradtam fenn a csúcsok között. A fűrészfogas gerinc persze folytatódott, most éppen felfelé a Grindal sziklás gerincélére (673 m). Megnéztem a pici, fakoronák felett nyíló kilátást, aztán skera tovább!

Háromnegyed egy felé érkeztem meg a hepehupás gerincen a Holló-kő kilátópontjára (685 m). Itt ismét a Börzsöny központi csúcsaira nyíló kilátás fogadott, csak a nézőpont változott, ahogy végigbandukoltam a gerincen. Fényképezés, rövid szusszanás, aztán indultam tovább. Újabb gatyafékes lejtő, aztán végigbotladoztam a Kőtenger sziklái és kövei között, végül kapaszkodás a Jancsi-hegyre (586 m). Itt több kilátópont is van, kettőről ismét a központi csúcsokat láttam, de az utolsóról már észak felé is el lehetett pillantani. Itt vettem csak észre, hogy az Ipoly völgyét még mindig megüli a köd.

Innen már könnyű dolgom volt, kényelmes lejtéssel ereszkedtem le a Világos-pallag erdejébe, itt vált ki az utamból a Feketevölgy panzióhoz, a kisvasút felső végállomásához visszatérő piros négyzet jelzés (ha valaki onnan indul útnak, ezen az ösvényen térhet vissza oda a gerinctúráról), de én maradtam a piros sáv jelzéseken és negyed három felé értem el Kemence legfelső víkendházait.

Miközben a gerincen ballagtam, folyamatosan hallottam a Csarna-völgyben dohogó kis gőzmozdony és a párja, a dízelmozdony hangját, gondoltam, csak elcsípem valamelyiket így visszafelé, de nem volt szerencsém. A gőzös pont akkor húzott el felfelé utolsó járatként, mielőtt visszaértem volna a Kemence-völgy aszfaltútjára. Na, erről pont lemaradtam, de üsse kavics, legalább ma is jártam egy jót!

Persze az órámra nézve azt is láttam, hogy éppen csak lekésem a 14:35-ös szobi busz indulását is. Márpedig a naplemente közeledtével egyre zegernyésebbé váló időben nem volt kedvem az utcán dekkolni majdnem egy órát a következőig, kéne valami fűtött helyet találni magamnak! A kisvasút alsó végállomásán már takarítottak, a záráshoz készülődtek, ott nem akartam hát zavarni, megkérdeztem hát, van-e ilyenkor szombat délután valami nyitva tartó hely a faluban.

A Csarnavölgyi sörözőt javasolták, épp útba is esett, ide húzódtam be és a begyújtott kandalló mellett melegedve múlattam az időt egy üveg Dreher egyre fogyatkozó társaságában. Hétvége lévén nem tudtam, pontosan jön-e majd a busz, vagy pedig a kevés felszálló miatt kicsit gyorsabban a menetrendben megszabottnál, így hát időben kimentem eléje. Éppen csonttá fagytam, mire percre pontosan, 15:36-kor beállt a megállóba, ráadásul a sofőr olyan kíméletesen bánt a fűtéssel, hogy csak Szobon az emeletes Stadler Kiss-re felszállva engedtem ki valamennyire.

A vonat aztán ment, mint a golyó, a Nyugatiból pedig a hármas és négyes metróval átvágva a városon még pont elcsíptem Kelenföldön egy hazafelé tartó buszt. Háromnegyed hét felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!